Kedves Öregdiákok!

Végre biztossá vált a NAGY TALÁLKOZÓ időpontja! Március 27-én, kedden délután szeretettel várunk minden volt ságvárist és fiumeist ide, a jó öreg Fiumeibe egy kis beszélgetésre, emlékezésre.

Addigra szeretnénk elkészíteni az elmúlt negyven évről tanúskodó emlékkönyvünket, megrendezni az iskola történetét bemutató kiállításunkat. Mindkettőhöz szívesen fogadunk írásokat, visszaemlékezéseket, tárgyi emlékeket is. Kérlek Benneteket, hogy ide, az iskolai honlapra küldjetek üzenetet, adjatok hírt magatokról!

Aki a fiumeiben ismerte, szerette is. Derű, ötlet, ragyogó humor jellemezte. Nem afféle mintagyerek, akinek a tanulás a mindene, de minden bajból kivágja magát. A nagy fiumeis dinasztiák tagja: anyukája, bátyja, húga mind iskolatársunk volt.

 Árpádot mi sem mutathatja be hitelesebben, mint a saját írása. Egykori iskolaújságunkból idézek ismét:

Jacsó Árpád: Értekezés eme mai deákságról:
Eme mai deákság tanulást nem szívelvén,
Inkább otthon tunyul, diszkóba, kocsmába mendegél.

Nádai Réka mindössze 4 éve volt nyolcadikos. Akkor még élt a Kis Herceg című iskolaújság, amelyből felidézem az interjút, amit akkor Kállai Ramóna hetedikes tanulónk készített Rékával.

A címe ez volt: A liliom királylány.

„Nem is gondoljátok, milyen híres emberek járnak az iskolánkba! Pedig most egy nyolcadikos lánnyal, Nádai Rékával beszélgetek, akinek tavaly megjelent A liliom királylány című könyve.


- Hogy jött az ötlet, hogy könyvet írjál?
- Igazából ez nem ötletszerű, inkább rám jön a késztetés, hogy írjak. Ilyenkor, mint egy holdkórost, vonzani kezd a számítógép, és csak úgy jön belőlem. Sokszor gondolkoznom sem kell, hogy mit írjak, ezért könnyű a dolgom.

Babai Melinda 2000-ben volt nálunk nyolcadikos, majd a Vargában érettségizett. Bár nagyon jó tanuló volt, nem az volt a fő szempont számára a továbbtanuláskor, hogy hol lehet a legtöbbet keresni. Csak egyet tud biztosan: rajzolni akar, művész szeretne lenni.

- Mi ösztönzött a művészetek felé, Melinda?
- Vizuális Iskolás voltam Terike néninél a Fiumeiben. Részt vettem a nyári rajztáborokban is, ami nagyon hasznos volt, mert több technikával ismerkedtünk meg, és mind megszerettem. Azóta kedvencem a tűzzománc, amivel a gimiben is foglalkoztam. Emlékszem még, Babika nénivel gyöngyöztünk is. A fiumeinek voltak házi pályázatai, egyet meg is nyertem, és volt külföldi is, a Világbékével kapcsolatban, arról még meg is vannak az emléklapok.

Tíz éve figyeltem fel először Debreczeni Dórira…talán ötödikes volt. Csupa izom és hajlékonyság. Egy fantasztikus szólót táncolt az akkori Gálaműsorban. Dórit először az általános iskolás emlékeiről kérdeztem. Érdekes, nem a sikerei jutottak eszébe először.

- Nagyon nehéz eset voltam, sohasem tudtam a fenekemen ülni. Volt, mikor beszélgetéssel és volt olyan, mikor verekedéssel, de mindig kitűntem az iskolapadból. Igazi csintalan gyerek voltam, a tanárok réme. Egyetlen kivétel volt: a testnevelés órák. Emlékszem még Karácsonyi Misi bácsira meg Editke néni elefánt puszijaira (amit mellesleg a beszélgetők kaptak a szertárkulcstól, miután elhajította). Nagyon nagy tisztelettel és alázattal voltam a sport iránt, az egész életemet arra tettem fel. Voltak tanárok, akik csendes fejcsóválással, és voltak, akik rosszallásuknak hangot adván közölték velem, hogy sohasem lesz belőlem semmi és senki. De voltak olyanok is, akik hittek bennem, még néha engem is meglepve. Aztán az általános iskola után a Széchenyi István Gimnáziumba jelentkeztem, és véresre sírtam a szemeim, mert annyira féltem, hogy nem állom meg a helyem, hogy kibukok. Felvettek, nagyon jó osztályom volt, csupa olyan rossz és hiperaktív gyerek, mint én.

Dávid 2000-ben végzett az iskolánkban, az akkori 8.b-ben, akikre nagy-nagy szeretettel emlékszem.
Akkor egy emlékkönyvet készítettünk a ballagó nyolcadik évfolyammal. Szinte mind a kilencven-egynéhány gyerek adott egy-egy írást: egy verset, egy elbeszélést, egy kis emléket, amelyet — ahogy sokat mondtam nekik — „jó lesz majd elolvasni tíz év múlva”.
Baranya Dávid emlékkönyvbeli művét szó szerint ide másolom:

„ A 8 év alatt egyetlen olyan dolog történt velem, ami igazán megváltoztatta az életemet. Ez az esemény az volt, amikor elkezdtem táncolni. Ezt a hobbit 4. osztályban választottam, amikor egy alapítványi bálon láttam két párt táncolni. Ez nekem nagyom megtetszett, és már a következő héten elmentem életem első táncpróbájára. Mostanára már túl vagyok több száz edzésen, és nem bántam meg, hogy elkezdtem. Öt év alatt rengeteg versenyen voltam, és igen jól szerepeltem valamennyin. Éppen ezért a jövőben is folytatni fogom egy olyan iskolában, ahol tánctagozat van.”

Megkezdődött a visszaszámlálás! Még hat hónap, és eljön a NAGY TALÁLKOZÁS napja!
Egy fantasztikus bulit tervezünk minden volt fiumeis és ságváris részvételével!
Miért? Mert éppen NEGYVENÉVES a sulink!
Hosszú copfos lányka voltam, a hetediken túl és a nyolcadikon innen, amikor augusztus közepén jött a riadólánc: mindenki ragadjon súrolókefét és rongyot, mert felépült az új suli, menni kell takarítani a festők után. Hát mentünk és dolgoztunk, míg nem ragyogott minden! Képzelhetitek, abban az évben magunk dobtuk volna ki az ablakon azt, aki összefirkálta volna a padokat és a falakat! A százesztendős, olajos padlós, udvari WC-s öreg Sípos téri épület után határtalanul tágasnak és modernnek éreztük a Ságvárit (ahogy akkor hívták a mai iskolánkat).