Utoljára láttam őket. Legalábbis osztálytársként, mert nyilván összefuthatok még velük bármelyik szórakozóhelyen a következő négy évben.

A kocsiablakból nézem a távolodó tömeget, s mint ne mondjak, nem ülök túl kényelmesen az ünneplőmben, ölemben az öt csokor virággal. A sminkem már az első emlékek felidézése után elkenődött az arcomon legördülő könnycseppek miatt. Eszembe jutnak a viccesebbnél viccesebb sztorik, az első évzáró, vagy amikor még az igekötők megtanulása jelentett kihívást. Nem tudom elfojtani a feltörő zokogást, s csendben a virágok mögé bújva mondok istenhozzádot az elmúlt nyolc évnek.

Olyan érzés ez, mint amikor szakítasz a barátoddal, és tehetetlenségedben csak sírni tudsz. Nem azért, mert fáj, és nem is azért, mert újra kezdenéd, hanem, mert az, ami eddig minden volt, szépen lassan csak elmosódott ponttá válik. Vagy azért, mert te is, én is és mindenki fél az újtól, bármiről legyen is szó.

Felnövünk. Előbb vagy utóbb, de a végeredmény ugyanaz. Ránk szakad a felelősség, melynél nagyobb teher nem igazán létezik.

Csak robogok az autóban, és tudom jól, hogy tíz perc múlva mosolyogva kell fogadnom a ballagási vendégsereget. Letörlöm a könnyeimet, s próbálom elnyomni a szívemben egyre erősödő ürességet. Hiába, az elválás tényleg nagyon nehéz, de mégis túlesünk rajta napról napra. Legszívesebben csak sikítanék, sírnék és futnék az esőben a semmi felé, de ehelyett elegánsan kiszállok az autóból, és belenevetek a napsütéses júniusi délutánba.

Reke Janka 8.b